Jerman Anna 12 éven át ápolta Zsuzsát. Mikor jelentkezett az intézménybe, (Légzésre habilitáció) még nem tudta pontosan, milyen betegek ápolása tartozik majd a feladataihoz.  „Mikor beléptem abba a terembe, ahol Zsuzsa volt, kicsit csodálkoztam: láttam egy hölgyet, aki Buddha ülésben ült az ágyon, kisminkelve, utcai ruhában, egy mosolygós, életvidámsággal teli hölggyel találkoztam. Megismerkedtem vele jobban, nagyon megszerettem, egy húron pendültem vele, sokat nevettünk és beszélgettünk. A magánéletemben volt egy mélypont és neki köszönhetem, hogy megoldódott”. Egyébként az egészségügyi intézetben elterjedt az a hír, miszerint Zsuzsihoz nem lehet rosszkedvűen bemenni, mert mindig mosolyogva és kedves szavakkal fogad, alkot, szervez, töri a fejét a következő festményén. Az ápolónő mosolyogva mesélte, hogy egy alkalommal, amikor szintén Szentendrére egy kiállításra vitték Zsuzsát, a hordozható oxigén elromlott, bármit próbáltak vele tenni, nem működött. Természetesen ilyen esetben nincs sok idő a gondolkodásra, elővették a tartalékgépet, és mit mond Murphy törvénye? Ami elromolhat, az el is romlik! A tartalékgép sem működött, erre Anna kiadta a parancsot: azonnal vissza kell indulni a kórházba. Persze közben kézi pumpával nyomta a levegőt Zsuzsinak. Utólag bevallotta: „azt hittem, sosem érünk oda, iszonyú hosszúnak tűnt az út”! Jerman Anna most nyugdíjba ment, de „átadta” Zsuzsit a kollégáinak, akik szintén jól ismerik és szeretik. Persze olykor meg is látogatja.

Zsuzsa már gondolkodik a következő kiállítása anyagán. Szeretné megfesteni az esőt, és mindent, ami ezzel kapcsolatos, de az este és az éjszaka fényei is nagyon foglalkoztatják.

Engem őszintén lenyűgözött Zsuzsa, az élni akarása! Hiába mért rá a sors ekkora csapást, meglátta benne a lehetőséget, nem hagyja magát sajnáltatni, és én biztos vagyok benne, hogy minden kitűzött célját, teljesíteni fogja.