peti-1

Egy előző alkalmassági határozatuk meghosszabbítását küldte el Viki egy levél kíséretében Gabinak, a Gólyahír Egyesület elnökének. Csatolt egy fényképet is a berendezett gyermekszobáról.  Ezzel szinte egy időben Viki anyukája kórházba került. „Eléggé elkeseredett állapotban mentem dolgozni, egyszer csak délelőtt megszólalt a telefon, és láttam, hogy Gabi keres.  Átfutott az agyamon: lehet, hogy rosszul töltöttem ki valamilyen papírt?  Kimentem az irodából a folyosóra, és nem értettem Gabi kérdését: Mennyire vannak felkészülve? Én meg visszakérdeztem: Mire? És jött a válasz: Hát a kisbaba fogadására! Nem tudom elmondani azt az érzést, kitört belőlem a zokogás. Kérdeztem, hogy mikor fog megszületni? Gabi elmondta, hogy több száz kilométerre van egy vidéki kórházban, farfekvésű a csöppség, most viszik a műtőbe a kismamát. Azt sem lehetett tudni, hogy fiú vagy lány, de teljesen mindegy volt nekem. Végül is öt percet kaptam, hogy választ adjak, mert ha nemet mondok, hívják a következő házaspárt.” Viki mintegy önkívületi állapotban hívta fel Zolit, aki éppen dolgozott egy autószerelő műhelyben. A férj így emlékszik vissza a telefonbeszélgetésre:

„Hívott a Viki, hogy mindjárt megszületik a baba, de vidéken van, vagy 300 km-re, és akkor most dönteni kell. Én meg azt mondtam: Naná, hogy indulunk! Minden szerszámot letettem a kezemből, az ügyfeleket értesítettem, hogy pár nap múlva kapják csak meg az autójukat, mert „rendkívüli helyzet van”, gyerekünk lesz!

A kórházban egy lelkiismeretes kapcsolattartó várta őket és bekísérte abba a kórterembe, ahol az életet adó nő feküdt.

„Sok mindenre fel lehet készülni, de arra végképp nem, hogy a hölgy azonnal beköltözik a lelkünkbe, nagyon megszerettük! Nekem sokat jelentett, hogy az életet adóval kapcsolatba léptünk, érzelmileg is. Érdekes, mert ő is hasonlót gondolt, engem kicsit az anyukájához hasonlított, Zoliban pedig az apukáját látta. Művelt, értelmes, okos nő.  Eltitkolt terhességből született a pici, környezete sem tudta.  Azt nem tudhatjuk mennyire viselték meg a kilenc hónap viszontagságai, de a hallottakból úgy ítéltem meg, hogy emberfeletti erő kellett ahhoz, hogy ezeket a hónapokat emelt fővel végig csinálja. Farfekvésű volt a baba, szinte nem is látszott a mamán, a gyerek annyira rejtőzködött, hogy még a nemét sem tudták megmondani a terhesség alatt. Az őszinteséget, nyitottság és bizalmat igyekeztük viszonozni: meséltünk magunkról, az utunkról, amely során az örökbefogadás mellett döntöttünk.”

Viki és Zoli képeket mutatott  a gyerekszobáról, hogy lássa, hova kerül az újszülött. A babát nem szoptatta, persze ilyenkor tanácsolják is, mert még nehezebbé teszi az elválást.  Eljött az idő, hogy együtt megnézzék az újszülöttet. Viki azt mondta: „úgy éreztem, mintha vánszorognának a másodpercek, egy örökkévalóságnak tűnt, annyira lassan értünk az újszülötthöz,  velünk volt az életet adó is.  Egy külön szobába mentünk, a férjem mögöttem állt, fehér és zöldköpenyes embereket láttam. Tudom, hogy meseszerűnek hangzik, de az álombeli baba volt! És kisfiú! És gyönyörű!  Egy pillanat alatt édesanyává váltam és családom lett.  A kórházban kaptunk egy meghatalmazást, hogy mehetünk hozzá, etethetjük, tisztába tehetjük, gondozhatjuk.”

Innentől  fogva  egy hét kellett,  míg a gyámügyi hivatal kiállította a hivatalos dokumentumot. A várva várt pillanat elérkezett:  hazajött a család. Ugyan volt még öt hét a hatból arra az időre, ha az életet adó meggondolná magát, de Viki és Zoli tudta, hogy ez nem fog bekövetkezni. A kisfiúnak András nevet szerettek volna adni, de mivel az életet adó Petinek nevezte el, ezért Péter András keresztnévvel anyakönyvezték. Viki meghatottan mondja: „ Az én várandóságom három és fél évig tartott.  Tisztelet az életet adónak, hogy az életet választotta. A kisfiunk is folyamatos tiszteletet kelt bennem: ahogyan  a nagykönyv szerint fejlődik, ahogyan a cseppnyi ki személyiségével beragyog mindent, ahova a kis talpait beteszi, vagy ahonnan egyre jobban megvillantja a humorát olyan helyzetekben is, amelyekben korábban biztosan mérgelődtem volna. Peti még nem volt egyhónapos, amikor Anyukámtól el kellett búcsúznunk, ezen a traumán a létezésével segített át a nehéz időszakon.  Az érkezésével megtanított minket megérteni az élet körforgását. Célt és értelmet ad a mindennapokban.  Mióta gyerekünk van, megváltozott minden, nagyon boldogok vagyunk és már jeleztük, hogy szeretnék egy kistestvért Petinek…”