peti-4

Természeten az első ilyen Gólyahír Egyesületi találkozó után megerősítették magukat, egymást, na és Gabit az elnököt, hogy ők, mindenképpen szeretnének a civil szervezet közbenjárásával örökbe fogadni egy csöppséget.  Elindult a hivatalos papírok beszerzése, kitöltése. Nem csak a szokásos személyi adatok, anyagi helyzetük volt fontos a hatóságoknak, hanem a babára vonatkozó kikötéseket is ekkor rögzítették: milyen életkorú legyen, milyen származású, milyen nemű, kizárólag egészséges, vagy lehet kisebb probléma az állapotával? Ezt pszichológiai alkalmassági vizsgálat és környezettanulmány követte.  Utána következett a tanfolyam elvégzése, amely két hétvégén zajlott. Itt találkoztak azokkal a házaspárokkal, akik szintén örökbefogadásra vártak. Egymás között elmondták: milyen procedúrákon mentek keresztül, nem volt ritka az olyan pár, akik 8-9 alkalommal próbálkoztak a beültetéssel. Természetesen ezek a beavatkozások is megviselték testileg-lelkileg őket, az anyagiakról már nem is beszélve, hiszen egy ház ára is rámehet a lombikprogramra. Miután minden szükséges irat, engedély a rendelkezésükre állt, a gyámügy is meghozta a határozatot. Ebben az állt, hogy 0-6 hónapos korig, egészséges gyermeket fogadnának, függetlenül attól, hogy fiú, vagy lány a baba. Viki és Zoli ezt az időszakot nem érezte úgy, hogy macerás lenne, vagy nagy a bürokrácia, menet közben inkább mindketten arra gondoltak: ezáltal is közelebb jutunk a célhoz!

„Kaptunk egy sorszámot, a miénk a 397-es volt! Ez azt jelentette, hogy 396 baba fog családot kapni előttünk. Jól tudtuk az eszünkkel, hogy ez legalább 3-4 év, csak a lelkünk valahogy nem tudott ezzel lépést tartani. Időközben költöztünk, felújítottuk a házat, valahogy az első várakozási év hamar elment.  A második évben már nem tudtam magamnak parancsolni, és elkezdtem vásárolni játékokat, elképzeltem, hogy majd az ágya fölé teszem.  Félévente eljártunk a várakozó csoportba, ahol egy kis lelki feltöltődést kaptunk. Az egyesület honlapján is tudtuk követni, hogy hol tart a sorszám, és a meghívó levelekből is tájékozódhattunk.”

A várakozás mellett pedig zajlott az életünk, és egy alkalommal Viki  fáradtan ledőlt egy kicsit pihenni, aztán ahogyan ez lenni szokott ilyen helyzetben,  elaludt. Álmában egy szép arcú, szabályos vonalú, kisfiút tartott a kezében… azt mondta, hogy ez azért volt furcsa, mert mindig kislányt szeretett volna.  Mikor felébredt, olyannyira hatása alatt volt, hogy sírva mesélte Zolinak… És ez az álom egyre gyakrabban visszatért, sőt, elég volt, ha napközben becsukta a szemét,  és maga előtt látta a kisfiút. A vásárlás és készülődés már odáig jutott, hogy egy teljesen berendezett és felszerelt babaszoba várta az újszülöttet, akiről még azokban az időkben csak álmodoztak.

A befejező részben: Az ominózus telefonhívás