Több szakemberrel és házaspárral beszéltem már az örökbefogadásról, és bizton állítom: nincs két egyforma eset. A párok abban persze mindannyian egyformák, hogy valamilyen ok miatt nem születhetett saját gyermekük. Szerencsére létezik az örökbefogadás, mint lehetőség.  Amennyiben  bejárták azt a kanyargós utat, amelyet a jogszabályok előírnak, lelkileg is támogatták egymást a nehéz időben, és elérkezett az  életünkben az a várva várt pillanat, mikor végre először a kezükben foghatták a babát, új fejezet kezdődött az életükben. Az örökbefogadók közül sokan nyíltan vállalják, és szívesen beszélnek róla, de azt is el kell fogadni, ha egy családból az anyuka nem akar nyilatkozni, és az apa is arra kér, hogy lehetőleg maradjon inkognitóban. Természetesen tiszteletben tartom kéréseiket, a történetüket viszont megosztom az olvasókkal.

Attila korábban már volt házas, és akkor Ő is, mint sok leendő apuka elképzelte, hogy majd focizni fog a fiával, ha lánya születik, akkor is nagyon büszke lesz rá. Jól tudjuk, hogy a sors a legnagyobb forgatókönyvíró, és a férfi elképzeléseit is alaposan megváltoztatta. Ugyan születtek gyerekei, de sajnos koraszülöttként olyan rossz életfunkciókkal jöttek a világra, hogy nem kezdődhetett el az életük.

Aztán a sors úgy hozta: új életet kezdett, másodszor is megnősült, amit biztosan tudott, és nem akart engedni belőle, az a gyerekvállalás volt. Az Ő életükben ezt a kívánságot az örökbefogadás  lehetősége kínálta.  Ez volt számukra az a megoldás, hogy gyerekekkel bővüljön a család.

„Mi abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy csak 13 hónapot vártunk az első babára. Ő egy kislány,  (tréfásan szoktam mondani  0 kilométeres), ma már kamaszlány.   Öt év múlva pedig egy újszülött fiút fogadtunk örökbe,  a Gólyahír Egyesület segítségével, Ő 8 éves.

Az természetes, hogy teljesen megváltozott az életünk, de ez azoknál a pároknál is így van, akiknek gyermekük születik. Nálunk az lett a szokás, hogy az anya a Mami, és pedig a Papa vagyok.  A testvérek is ugyanúgy viselkednek, mint más családban:  elmegy egyik a másik mellett és mondjuk, picit belerúg, akkor ugyan mondja, hogy véletlen volt, miközben persze nem! De ez a klasszikus testvéri felállás, ahogy viszonyulnak egymáshoz, persze hogy szereti a nővér az öccsét, és fordítva.  Az örökbefogadásról mindig annyit mondtunk nekik, amennyit abban a korban megértettek, és ez így helyes.

A folytatásban:  A lányom egyszer azt mondta: „milyen nyomi lehet az az anya, aki nem tudja felnevelni a gyerekét!”