Először azt vette észre, hogy hullik a haja és töredezik a körme, később észlelte, hogy a tüdejével valami gond van. Állásinterjúkra járt, egy ízben gyalog ment a második emeletre, kapkodta a levegőt és köhögött. 2015 márciusában derült ki, hogy romlott a légzésfunkciója. Heti 10%-ot veszített a tüdőkapacitásából. 92%-ról indult, 60 %-nál már infúziót, antibiotikumot, szteroid kapott, de semmi sem igazolta a kilökődés okát.

Az orvosok is felvették a harcot, és különböző, nagyon megterhelő és fájdalmas kezelésekkel  próbálták megállítani a folyamatot. Legyengítették az immunrendszerét, lázas lett, fájt a torka, de nem ez volt a legnagyobb probléma. Az általános közérzete fordult rosszá, fulladt, nem kapott levegőt, és sajnos a tüdeje ugyanabban az ütemben romlott tovább. Májusban már az intenzíven kezelték, a véréből próbálták kiszűrni azokat a részeket, amelyek eredményeképpen szóba jöhetett volna a javulás, ez az úgynevezett Fotoferezis. Az eljárás során a beteget rákötik egy gépre, szúrt vénán keresztül, ez  legjobban a vese dialízishez  hasonlít. A gép több ciklusban leszív egy bizonyos mennyiségű vért, amit centrifuga segítségével szelektál. Külön rakja a fehér-, és vörösvérsejteket, valamint  a plazmát. A szelektálás végén a fehérvérsejtek kivételével minden  visszajut  a szervezetbe.  Hat alkalommal végezték el az eljárást, ami nagyon megviselte Annát. Második alkalommal már nem volt vénája, hiába keresték ultrahanggal is. Kénytelenek voltak nyaki centrális vénát szúrni, amire Anna így emlékezett vissza: „egy úgynevezett denevérpadra fektettek, érzéstelenítést nem kaptam, letakarták a fejemet, és nagyon fájdalmas volt maga a szúrás is, de nyilván lelkileg is rosszul éltem meg. A bizonytalanság is ártott, hiszen ha tudtam volna, hogy ugyan fájdalmas beavatkozásokon kell keresztül mennem, de meggyógyulok, akkor képes lettem volna pozitívabban hozzá állni!

Megviselt az is, mikor reggel 7 órakor átvittek egy másik kórházba vizsgálatra, délután kérdezte meg a mentős, hogy ettem-e valamit ma már? Ráadásul cukorbeteg is vagyok, megható volt, hogy a mentős a saját pénzéből vett nekem ennivalót! Ez nekem már a mélypont volt, nagyon elkeseredtem, semmilyen pozitív eredmény nem volt, amiért tovább tudtam volna lépni. Ennek ellenére az orvosok azt mondták: nincs miért aggódnom! Júniusban már kerekesszékbe kerültem, oxigént kaptam, de így is fulladtam. Borzalmas érzés volt, ugyanazokat átélni, amin már korábban átestem.  Rákerültem a várólistára, miközben márciustól folyamatosan kórházban voltam”