„ A gyászcsoport foglalkozáson nevetni is szoktunk….” Igen, ez egy furcsa, nem szokványos megfogalmazás, de ettől még igaz! Renáta azt mondta: „ ha felhallatszik a nevetés, a nővérek tudják, hogy gyászcsoport foglalkozást tartunk.  Min szoktunk nevetni? A fájdalmunkon, vagy valaki azt mondja: milyen béna voltam, a visszásságokon, hogy a külvilág mennyire nem érti őket! Természetesen nem az elhunyt gyerekről beszélnek ilyenkor, hanem az ő életükről, a nehézségeikről és az tud vicces is lenni, de jobb szó erre, a tragikomikus. Nem a szomorkodás és a sírás segíti a csoportot, hiszen korábban már sokat sírtak. A feldolgozás segíti, hogy majd vissza tudjanak térni a normál életbe. Olyan feladatokat oldanak meg, amelyek az érzelmeket feldolgozzák, vagy megértetik velük a kialakult helyzetet.  Megtanulnak olyan technikákat, amelyek segítik  őket a feszültségek oldásában, vagy akár  az elalvásban. A csoportos foglalkozások során az a cél, hogy a kínzó tüneteket csökkentsük, és ne következzen be a teljes összeomlás. Az életvégi ellátásra érkező szülő a gyerekével, már kap egy felkészítést. Ha a gyerek egyre rosszabbul van, akkor be lehet látni, hogy ennek az életnek itt vége van, bármennyire fájdalmas…”

reniRenáta vezeti az önkéntesek képzését is, akik között egyetlen férfi van csupán, pedig több is jöhetne. Többnyire megrökönyödve és csodálkozva fogadják az emberek, ha valakiről megtudják, hogy a hospice tevékenységben végez önkéntes munkát. Ahelyett, hogy tisztelnék azért, amit tesz, inkább azt mondják: „Úr Isten! Te oda jársz? És hogy bírod?” Természetesen fontos az önkéntes munkatársaknál az empátia, de szükséges egy egészséges távolságtartás, amit tanulnak is. Persze ez nem azt jelenti, hogy ne érintené meg őket egy-egy gyerek története.

               „mikor az urna lekerült a polcról és rászánta magát a szülő a temetésre, az nekem siker”

Másfajta sikerről beszélhetünk a hospice ellátásban, mint az élet egyéb területén. Mindenki előtt ismert, hogy aligha érheti a szülőt nagyobb fájdalom annál, mint amikor elveszíti a gyermekét. Különböző képpen reagálnak a tragédiára, volt, aki a hamvakat az urnában hazavitte, és nagy ellenállást érzett a temetés iránt.  A szakember sokat beszélgetett vele erről, végül három hónap múlva rászánta magát és arról számolt be, hogy szép volt a temetés…De siker az is, hogy valaki erős szorongással érkezik egy beszélgetésre, és mikor sikerül a tüneteket csökkenteni  és valamelyest oldani, az mindenképpen jó érzés.