Géza beszél az életéről, amit szerinte valahol nagyon elrontott….

– Mivel vádolnak pontosan?

– Két külön dolog is van:  13 betöréses lopás, felfegyverkezett rabláskísérlet, egy kifosztás, meg egy súlyos testi sértés kísérlete.

– Mit gondolsz, mi lesz az ítélet?

– Nem tudom, tetszik tudni, nem lehet kétjavítós ítélet, az egyik tárgyaláson börtönt kell, hogy kapjak, Tökölre kéne menni, azt meg nem szeretném, nekem ez lenne a legjobb. Itt jó a jellemzésem, lassan a harmadik osztályt rakom le, 10-ik osztályos vagyok most, tanulásommal nincs probléma, a nevelők elégedettek velem, ha kapok egy jó nevelői jellemzést, az egyik ügyben talán lesz felfüggesztetett ítélet,  a másikban mondjuk, kapok egy javítóintézetet, átvisznek Aszódra vagy valahova. Az egyik ügyből már leültem hat hónapot, a másikból meg lassan már hetet.

– Mindenki tart a börtöntől?

– Igen, láttunk egy dokumentumfilmet, hogy milyen Tököl, hát elég rémisztő. Nem szeretnék odamenni, meg volt több ismerősöm is ott.

– A debreceni intézet jobb volt?

– Más volt, inkább úgy mondanám. Itt azt érzem, hogy jobban foglalkoznak velünk, segítenek a tanulásban, kérvényt megfogalmazni, a tárgyalás előtt felkészítenek, hogy mit mondjunk mentségünkre.

– Gondolom, van ügyvéded?

– Igen, tetszik tudni szegények vagyunk,  kirendelt ügyvédem van, meg vagyok vele elégedve.

– Anyukád el tud menni a tárgyalásra?

– Ha kiküldöm neki a papírt, akkor igen, inkább kölcsönkér pénzt, hogy el tudjon jönni, de én azt nem szeretném, mert még otthon van két öcsém meg egy húgom. Ha jön beszélőre úgyis hoz mindig telefonkártyát, édességet, gondoskodik rólam. De nekem ez fáj, mert Debrecenben ezt hat hónapig végig csinálták velem, és szégyellem magam.

– Szerinted minden balhé a kábítószer miatt volt?

– Nem tudom, nem akarok mindent erre fogni, de biztos, hogy valamit nagyon elrontottam.

– Anyukád nem is sejtette?

– De, már frankón tudták, nem tudtak mit csinálni velem, nem engedtek el, bezártak, én meg kitörtem az ablakot és kiugrottam, nem bírtak már visszafogni. A két öcsém is azt látta, hogy minden nap be vagyok állva, fel kell mosdatni, meg ilyenek, nekik se volt ez jó. Anyukám azt is megcsinálta, hogy az orvossal íratott nyugtatót, és én szedtem, de hiába, mert mentem a szomszédba és vettem a füvet.

– Hogy képzeled el az életedet, ha már ezen túl leszel?

– Nagyon nehéz lesz, amíg itt leszek leteszem az érettségit, amúgy nem szoktam előre tervezni, pedig jó lenne. Barátnőt szeretnék, meg munkahelyet, azt sem tudom, hogy Pesten, vagy vidéken leszek?

– Mit gondolsz azokról az emberekről, akik bűncselekményt követnek el?

– Akik visszaesők, azt hiszem ez lesz az életformájuk. Esküszöm, én is éreztem már úgy  magam, mint egy kleptomániás, mentem az utcán és valamit megláttam kerítésen belül és már vittem is el. Mikor Debrecenből szabadultam utána már nem kábítószereztem egyáltalán.

– Mi az, ami a legrosszabb neked itt?

– Mindig minden ugyanúgy történik: ugyanakkor kelünk, ugyanakkor megyünk iskolába, mikor anyunak levelet írok, már nem tudok mit írni! Nem történik semmi érdekes velünk. Van, amikor focizunk, alaki foglalkozás, mint a katonaságban, ezzel tanuljuk a fegyelmet. Rendesen el vagyunk zárva a külvilágtól.

– Mi történt az orroddal?

– Háromszor volt eltörve. Kétszer  oda ütöttek, mikor kisebb voltam a bátyám fogott, de mégis valahogy bevertem, akkor még összerakták, de a verekedések után már nem. Majd megoperáltatom.

– Olvasni szoktál?

– Igen, itt van könyvtár is, most legutoljára a Testbeszéd könyvet olvastam, van egy pszichológus könyv is, az is érdekel. Tanulásommal nincs gond, ami nem megy, az a matek. Beszélnek órán az egyenletekről, esküszöm, nem nehéz, mert látom a többiek  megoldják, de nekem, mintha más nyelven beszélnének. Nem tudom megoldani, az kikészít.

– Mivel szeretnél foglalkozni?

– Tetszik nekem a szakács, cukrász, de itt bent van ilyen lakatosműhely, jó cuccokat csinálunk, az is tetszik, a vasszakmák, vagy az esztergályos. Itt a szabadságon kívül minden megvan, de tudja milyen rossz érzés, mikor megyünk fel a hálóba és kevesebben vagyunk? Hárman, ketten, és mennek el azok az emberek, akikkel együtt voltam a nap 24 órájában, lehet, hogy én utálok valakit, de akkor is nagyon megviseli az embert, már csak az irigység is, hogy ő kiment, én meg még itt vagyok. Én nagyon irigy szoktam lenni.

– Tudod tartani velük a kapcsolatot?

– Nem, majd ha kimegyek Facebook-on igen, de szerintem nem volt olyan szoros kötelék. Nagyon meg se lehet bízni senkiben itt, inkább érdek barátságok vannak, a gyengébb az erősebbel barátkozik. Amúgy utálom az embereket, szerintem sokan kétszínűek…

– Gondolom, ezek az évek nyomot hagynak benned…

-Mindig emlékezni fogok, az első szabadulásomkor legalább ötször elsírtam magam, mindig emlékezetes, amikor az ember elmegy egy ilyen helyről.  Azt nem bírja elfelejteni, mikor másfél év kimarad az életéből…