Böbe és Dávid

Mérei Erzsébet, Böbe és Juhász Dávid nem a szokványos anya-fia kapcsolatban élnek, hanem ennél sokkal többről szól az életük. Normál esetben a felnőtté váló gyerek önálló életet kezd, és megy minden a maga útján. Ezzel szemben Böbe és Dávid élete a betegségekről, a várakozásról, a szegénységről, a kilátástalanságról, a „nem tudjuk még, hol lakunk szeptember végén, a karácsonyra meg gondolni se akarunk” jelmondatokkal történik. A kiszolgáltatottság, az elutasítás, a kudarc, a „miért pont velem történik meg érzés” van a mérleg egyik serpenyőjében, míg a másikban, a remény, a hit, a bizakodás, a vasakarat, és olykor csupán egy- egy jó szó, hogy megváltozhat minden.

A riport Böbével és Dáviddal egy budapesti „szívesség lakásban” történt, mint ahogy a neve is mondja: szívességből lakhatnak itt, csak szeptemberig. Hogy kerültek Sárbogárdról a fővárosba, miért szerepel a szótárukban a „szívesség lakás”, miért gondolja Dávid minden ment?autó sziréna hallatán, hogy az Ő donorát szállítják éppen kórházba, erről szól az Ő történetük!

Dávid

David_Juhász Dávid első ránézésre nem különbözik kortársaitól, hasonlóan öltözködik, érti és kezeli a technikai kütyüket, van humora, bár ez olykor kesernyés. Szemüvege sem tudja elrejteni szemeiből azokat az árulkodó jeleket, ami születése óta jelen van mindennapjaiban. Bár még csak 21 éves, de negyven műtéten esett át. Dávid veleszületett vesebetegségben szenved, megannyi gyulladás következtében hétéves korában eltávolították az egyik veséjét. Persze egy vesével még lehet élni, – gondolná az ember-, már amennyiben az megmarad egészségesnek, de nem így történt. A kényszerhelyet szülte, hogy édesanyja felajánlja a veséjét. Az etikai bizottság engedélye, és a  részletes kivizsgálások után, megtörtént a transzplantáció. Különösen nehéz id?szak volt ez mindkettőjük életében, a műtét utáni felépülés: a megannyi szabály betartása, a rengeteg gyógyszerszedés, a steril szoba, de jól tudták, hogy a transzplantációnak ez az ára. Dávid magántanuló lett a gimnáziumban, négy évig úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van, végre mind a ketten boldogok lehetnek, hiszen ha valaki egészséges, még az addig titkolt álmait is megvalósíthatja. Dávid orvos szeretne lenni, (ami valljuk be nem csoda, hiszen az élete az orvosokról, ápolókról és a kórházakról szól, Böbe pedig túl az ötvenen, az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karára nyert felvételt. Szociális szférában szeretne dolgozni, segíteni másoknak, és mindenki előtt ismert: mennyi feladat van ezen a területen.

Dialízis tömegközlekedéssel

Az élet azonban felülírta a terveket, Dávidnak négy év után leállt a beültetett veséje …  ma sem tudni pontosan, hogy mi okozta: egy fertőzés, vagy egyéb ismeretlen ok, sajnos a lényegen nem változtatott. A  helyzet rosszabb lett… sokkal rosszabb. Kénytelen volt alávetni magát kétnaponta a művesekezelésnek, hiszen a szervezete képtelen volt megbirkózni a méreganyag kiválasztásával. Mivel a fiú nem bír autóban utazni, és kezelőorvosa is azt tanácsolta, hogy ne tegye ki a szervezetét ekkora megpróbáltatásnak, – hiszen akkor még rosszabb állapotba került volna-, ezért arra az elhatározásra jutott: jobb, ha Budapesten tartózkodik, és tömegközlekedéssel megoldja az utazását. Bár furcsán néznek rá, amikor térdére hajtja a fejét, mert rosszul van a kezelések után, és többen azt hiszik, részeg, vagy drogos, de azt mondta:” ez már semmiség a betegségemhez képest”! Valahogy mindig kijött ezekből a helyzetekből.

Baráti alapon még egy szívesség lakhatást is kapott…   Időközben leérettségizett és felvételizett az orvosi egyetemre. Bár nem sikerült, de ápolói szakra felvették, és megkezdte tanulmányait. Igaz, jelenleg passzív féléven van, mosolyogva mondja: „nekem nem biztonságos az iskolába járás”! Meg is magyarázza, hogy egy alkalommal az iskolában a kénsavas tartály mellett pár centivel fejelte le az asztalt, mikor kis híján elájult. Többször kényszerül ágyban maradni, mert a reggeli felkeléskor szinte visszazuhan, annyira leesik a vérnyomása. Ráadásul a felhalmozódott méreganyag miatt folyamatos hányingere van. Ennek ellenére kijelenti: „megpróbálom magam összeszedni és itthoni, számítógépes munkát vállalni” Természetesen az étel, és italfogyasztása is erősen korlátozott számára, a napi fél liter folyadékbevitel betartását nagyon nehéznek gondolom, persze az összes többi szenvedését is. A második transzplantációs listán két éve várakozik, Dávid szerint a szokásos idő ennél hosszabb, bár sosem lehet tudni, mikor kap egy riasztást.

A fiú, aki sosem pisil

Két éve, másnaponként végzik el a dialízist, ami bár korszer? gépekkel történik, de alaposan igénybe veszi a szervezetét. Mellékesen megjegyzi: „én sosem pisilik, eltűnt a szervezetemből a pisilni kell érzés”!

Szirénázó ment?autó láttán rendre átfut az agyán: „lehet, hogy az én donoromat viszik”?!  Ő úgy tudja, hogy létezik egy összesített várólista, ahol nincsenek nevek, csak hosszú kódok, és felesleges is lenne nézegetni. Riasztás esetén három embert hívnak be, amelyikük  a legjobban megfelel, az kapja a vesét.

Megható, amikor barátai nem a fél kezüket, hanem a fél veséjüket ajánlották fel Dávidnak, de mindjárt hozzátette: „Magyarországon a törvények ezt nem engedik, csak és kizárólag közeli hozzátartozók adhatnak szerveket”.  Rengetegszer megálmodta már, hogy riasztani fogják, hogy ott fekszik a műtőasztalon, és kap egy új életet. Úgy érzi, fizikailag rosszabb állapotban van, mint lelkileg, az eszével tudja: egyszer véget ér a várakozás, és megváltozik minden. Éli majd az egészséges emberek életét, újra felvételizik az orvosira, és vannak olyan tervei, amiről még nem beszél, csak sejtelmesen mosolyog, a szemüvege mögött…