Imre_Andrea_foto_2Elég volt a kudarcokból, a különböző kategóriájú önéletrajzok és motivációs levelek küldözgetéséből, a megalázó állásinterjúkból, ahol azt kérdezték tőlem, hogy miért nem beszélek legalább három idegen nyelvet, miért nem tudok fotózni, honlapot szerkeszteni, miért nem vagyok proaktív, monotontűrő, napi 16 órára leterhelhető, miért nincs napi kapcsolatom semmitmondó celebekkel?  Elég volt a „sehova se kellesz érzésből”, (közmunkásként még múzeumi teremőrnek se), a szemrehányó és olykor lesajnáló pillantásokból, aminek üzenete volt: vedd tudomásul, aki már elmúlt ötven éves, annak nem terem babér! Bravó!  Haljak éhen? Legyek hajléktalan? Nem baj, hogy el kell tartanom egy tartósan beteg gyereket, (aki ugyan már felnőtt korú, de nem tud segítség nélkül létezni), de ha még lenne is bennem ennyi „kreatív” dolog, azt is csak megalázóan kevés fizetéssel honorálnák, amiből éhen halni nem, megélni viszont egyszerűen lehetetlenség lenne.

Mielőtt még eluralkodott volna bennem egyfajta szuicid érzés, inkább azon kezdtem el gondolkodni: mit lehet ilyen élethelyzetben tenni? A volt munkáltatóm kihúzta a lábam alól a talajt, (szerencsére a bíróság első fokon kimondta, hogy jogtalan volt az elbocsátásom), na de a másod fokú tárgyalásig sajnos, még bőven van idő… Nem csak anyagilag és erkölcsileg érint mélyen engem és a gyerekemet ez a kilátástalan helyzet, de az alkotói munka is, nagyon hiányzik!

Végül is, attól, mert kirúgtak a munkahelyemről, még újságíró maradtam! Csupán a felületeket kell megtalálnom, ahol publikálhatok. Így született meg a honlap címe: „Az én riportalanyaim”!

A kérdés az érdeklődök részéről jogos, kik ők? Milyen szempontok vezérelnek, amikor megkeresem őket? Nos, ők azok az emberek, akik különleges élethelyzetben élik a mindennapjaikat, és nem biztos, hogy jobbra fordul valaha a sorsuk, de egyelőre küzdenek… Akik egy szirénázó mentőautó hallatán, titkon azt remélik: lehet, hogy pont az ő donorát szállítják a kórházba! Vagy, hogy telik egy nap a Gyerek,- és a Felnőtt Hospice Házban? Mi történik azzal a nővel, aki titkolja terhességét, sőt, lemondana róla a szülés után, de egyelőre a pocakjában érzi a mozgását… tényleg megteszi? Kik és hogyan készítik a Fedél nélküli újságot? Megszólaltatom azt a fiatal lányt, akik kétszer kapott új életet. Felkeresek néhány televíziós-rádiós szakembert, akik kényszer hatására mással foglalkoznak, de nem szakadtak el végleg a média világából. Kíváncsi vagyok a szókimondó Csides Kata pszichológus véleményére: hogy látja a nők és férfiak szerepét ma? Van-e magyarázat arra, hogy miért élnek sokan egyedül, és milyen következményei lehetnek? A javító-nevelő intézet tényleg segít jó útra téríteni a fiatalokat? Milyen múlttal kerültek az intézetbe, mit követtek el, milyen segítséget kapnak, és hány százalékuk él majd normális életet? Mi történik azzal az elítélttel, akit nem vár senki a szabadulás órájában, hova megy először, hogy képzeli az újrakezdést?

A „Védett zónákon túl” Mi a helyzet ma Magyarországon a prostitúcióval? Legális, vagy büntetik? Földi Ágnes faggatom majd erről.  Ezen kívül még számtalan téma érdekel, csak győzzem feldolgozni.

És a végén egy személyes kérés a Tisztelt Olvasók felé: ha tetszett a cikk, küldjél egy fagyi árát, ami neked nem nagy költség, nekem viszont segítség, hiszen sok kicsi, sokra megy (Számlaszámom: Erste Bank 11991119-98338786-00000000)

Húszéves riporteri pályafutásom során rengeteg embernek segítettem, most én szorulok rá! (de csak átmenetileg). Természetesen azzal is segítesz, ha megosztod az írást!

Köszönöm