Novemberben meghatóan szép a temető, megannyi gyertya, virág, koszorú mindenhol. Ilyenkor azok is felkeresik a sírkertet, akik az év más időszakában nem szoktak szeretteikhez ellátogatni. Sajnos évről évre nő azoknak a száma, akikről már csak múlt időben beszélhetek, pedig mennyi mondanivalóm lenne még nekik!  Pár éve tudom, milyen érzés elveszíteni az egyik szülőt, akinek ma is hallom jellegzetes hangját, látom magam előtt termetét, és a lelkemben érzem a jóságát… Nem tudom elfelejteni azokat a barátokat, kollégákat sem, akikkel szinte naponta találkoztam, és hirtelen, vagy rövid betegség után elmentek.

gyertya-1

Riportalanyaim között is voltak olyan anyukák, akik beteg gyerekükkel együtt küzdöttek. Lehetetlen volt abban a helyzetben egyetlen olyan szót is mondani, ami vigasztalást adhatott volna számukra.

Egy óvódás kisfiúnál volt remény, megkapott minden, amit csak lehetett, de pár hónap után felhívott az édesanyja és elmondta, hogy mi történt… A halállal szemben nehéz bármit is tenni, mindannyiunk lelkében más és más játszódik le a legsúlyosabb veszteség esetén.  Mégis a gyermekhalál a legszörnyűbb, a szülőnek szembesülni azzal, hogy gyereke nincs többé.

Nemrégiben beszéltem egy olyan fiúval, akinek daganatot távolítottak el a fejéből.  Nem nézett ki rosszul, bár a haja kihullott a kezelések miatt. Ösztönösen megsimogattam a fejét, tisztában voltam azzal,  mennyi  kínlódáson ment keresztül. Elmesélte, hogy operálták, kezeléseket kapott, de vannak tervei, ha egészséges lesz.  Félszeg mosollyal az arcán azt mondta: „megszoktam már, hogy küzdeni kell, szeretnék meggyógyulni és úgy érzem, hogy ezen az úton jól is haladok”! Megemlítette, hogy korábban piszkálták azért, mert kopasz és látszik a vágás helye a fején, főleg az esett neki rosszul, mikor megkérdezték tőle: „hát te, hogy nézel ki?”

A beszélgetés végén azt mondta: „A Pál utcai fiúk a kedvencem, először filmen láttam, utána olvastam el. Tetszik tudni mennyire küzdött a Nemecsek?”

Mit mondhattam volna erre? Úgy éreztem a legjobb, ha megsimogatom a fejét, és nem mondom ki hangosan, amivel talán már ő is szembe nézett, mint annak idején a regényhős: Nemecsek…