Az anyuka, Mérei  Erzsébet, Böbe
Böbével, két évvel ezelőtt Sárbogárdon találkoztam, egy pici, szolgálati lakásban. Élete akkor pont egy váltás előtt volt. Dávid már a fővárosban, egy „szívesség” garzonlakásban élt, őt pedig felvették a gyógypedagógiai főiskolára. A lakhatását is meg kellett oldania, és munkát is találni. Külön-külön is nehéz feladat, de együtt a kettő szinte megoldhatatlannak látszott. Szerencsére kapóra jött a Református Szeretetszolgálat, akik egy közfoglalkoztatás keretén belül ajánlottak munkát, nettó 66.000,- Ft-ért. Böbe erre igent mondott, és beköltözött Dávid mellé a csöpp garzonba úgy, hogy ő a földön aludt, ráadásul mindketten tudták: ez csak egy ideiglenes megoldás. Az új élethelyzet új feladatokat is adott: a vidéki élet helyett,  a rohanó-taposó főváros,  megfelelni a munkahelyen, tanulni az iskolában, és nem utolsósorban támogatni Dávidot, hiszen az ő egészségéért történik mindez. Ezek a feladatok egy fiatalabb szervezetet is igénybe vesznek, ráadásul a tudatalattiban ott volt a legkiszolgáltatottabb szó, amit valaha is ismert: hajléktalanság! Mert szerinte még az is bekövetkezhet, hogy utcára kerül dialízisre járó fiával!!!

Bobe_munka_kozbenAmikor a segítségre szoruló segít…

A szeretetszolgálatnál olyan munkát végez, ami nagy örömmel tölti el: az adománykoordinátor munkáját segíti, naponta kapja a bejövő telefonhívásokat, amiben még nálánál is nehezebb sorsokat hall. Miután leteszi a telefont, rohan a főnökéhez: „na, nekik muszáj segíteni” felkiáltással.  Azt is megtapasztalhatta, hogy viselkednek az emberek, amikor egy-egy adomány körúton személyesen találkoznak a Református Szeretetszolgálat munkatársaival. Böbe szerint az arcukon az öröm, a kiszolgáltatottság és a hála érzései keverednek… elfacsarodik a szíve, ha látja, hogy az érintett családokban gyerekek is élnek, akiknek szinte lehetetlen megmagyarázni, hogy „nincs több kenyér, igyál rá sok vizet, és akkor nem leszel éhes”! Az a kép is előtte van, amikor a gyerekek szó szerint összeverekedtek a játékért, mert mindegyik magának akarta. Külön szívfájdalom számára, hogy a szeretetszolgálat  nem tud minden esetben és mindenkinek segíteni, pedig sokan az utolsó szalmaszál lehetőséget látják bennük.

Az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán kezdte meg tanulmányait, másfél év tananyagiból már levizsgázott. Jelenleg ő is passzív féléven van, miután több hónapig beteg volt és nem bírt ekkora elvárásoknak megfelelni. Illetve lelkileg nagyon akarta, de nyilván a szervezete ily módon védekezett, hogy pihenésre kényszerítse. Félszeg mosollyal az arcán mondja: „arról álmodok, hogy pszicho pedagógus leszek, bántalmazott gyerekekkel szeretnék foglalkozni, persze, ha majd túl leszünk mindenen…” Régebben próbálkozott saját készítésű karkötőket készíteni és eladni pár forintért, hogy fedezze belőle a mindennapi betevőt, de azt mondta: mára már lecsengett ez is, nem árulják azt az alapanyagot, így a megmaradt darabokat, inkább elajándékozza.

Bejelentett lakcím: Dankó utcai hajléktalanszálló

Ez egy ördögi kör, akinek a hajléktalanszálló a bejelentett lakcíme, az hiába próbálkozik az önkormányzati hivataloknál szociális bérlakást igényelni, szinte addig sem jut el, hogy kitölthetne egy papírt és beadhatná az igényét. Illetve egyszer pályázhatott, de elutasították. Ennek ellenére Böbe azt mondja: „felkerestem már pár önkormányzati hivatalt és próbáltam beszélni az „illetékes” ügyintézőkkel, de rendre azt a választ kaptam: „szabálytalan lenne, ha kiutalnának nekünk egy szociális bérlakást”!  (hivatalos adatok szerint, csak a fővárosában több ezer üres önkormányzati tulajdonban lévő lakás van, arról már nem is beszélve, mennyi „szabálytalanságról” tudunk…) Arra a kérdésre, hogy lehet 66.000,- Ft-ból létezni, azt válaszolta: „ne kérdezd, mert nem tudom…szerencsére vannak barátok, ismerősök, szervezetek, akiktől olykor kapunk segítséget”.

Versenyfutás az idővel

Böbe és Dávid életében elmondható, hogy folyamatosan versenyeznek az idővel: a lakhatásukért, az egészségért, hogy ne kerüljenek ennél rosszabb állapotba, mert a meglévő is épp elég. Azt a telefonhívást is nagyon várják, amiből kiderülne, hogy találtak egy donort Dávidnak, de közben meg rettegnek attól: hogy teremtik meg a feltételeket a steril szobának? Hol van az a lakás, amiből nem kell két hónap múlva kiköltözni? Mikor érezhetik magukat biztonságban, legalább ezen a téren?  Böbét a munkahelyén támogatják a főnökei, és az ő ajánlásukkal  is kuncsorog az önkormányzatoknál, de meddig? És mikor élik meg, hogy a hivatali packázások találkoznak az emberséggel, és valakik nem kibúvót keresnek, hanem meglátják mekkora a baj, és segítenek megoldást keresni?

Böbének némi enyhülést ad, ha verseket, vagy novellákat ír, hiszen az írásokkal is képes kifejezni érzéseit, vágyait. (http://napkorong.hu/articles.php?cat_id=139)

Az évek óta fennálló krízishelyzet nagyon megviseli mindkettőjüket, hol az anya támogatja lelkileg a fiát, hol fordítva… de Böbe szerint a legrosszabb, „ha mind a ketten padlón vagyunk, és nem tudunk egymásnak mit mondani…”