Augusztusban beszélgettem Annával és Fefével, akkor még javában szervezték, hogyan fogják kivitelezni a nagy vállalásukat, de amíg eljutottak a célig, az maga volt a csoda! Az előző részekben olvasható, hogy romlott le Anna állapota nem egészen egy évvel az első tüdőátültetés után. Már önmagában addig eljutni, leromlani egészségileg és lelkileg óriási teher, ám egy telefonhívás mindezt felülírta!

                                                       „Menetsokk a hívás után!”

Nincs az a transzplantációs listán lévő beteg, aki ne képzelte volna el, hogy riasztást kap, és akármennyire is rossz a közérzete, átsuhan előtte: ez az! Erre vártam! Új életem lesz! Menjünk gyorsan, hogy minél hamarabb elkezdődjön, amire vágytam! Anna is valami hasonlóra gondolt, meg arra, hogy ez a sors ajándéka!  Sok idő persze ilyenkor nincs, hiszen a mentőautó már útban van érte. Fefét felrázta, szinte kilökdöste az ágyból, akik értetlenül nézett Annára, és szinte fel sem fogta, hogy most aztán segíts öltözni, de magadat is öltöztesd fel, hozd a táskát, na gyerünk! Fefe „menetsokknak” hívta azt a helyzetet, mert pl Anna azt mondta:”ki kell vinni a szemetet, mert egy hétig nem lesz itthon senki”! Naná, hogy Fefét nem érdekelte a szemét kivitele, sokkal inkább az, hogy időközben megérkezett a mentő,indulás  Bécsbe, a második tüdőtranszplantációra.

                                                    A transzplantáció, és ami utána jött

Hajnalban megérkeztek a bécsi klinikára, időközben Anna szülei is. Vért vettek tőle, és mint ahogy műtét előtt szokás: nem ehetett, nem ihatott semmit. Még a délelőtt folyamán bevitték a műtőbe, az előkészítés majd két óra volt. „ Ki voltam feszítve, mint Jézus, mindenhova szúrtak, csöveztek, elég sokáig tartott, míg elaltattak. A hosszú műtét után nagyon nehéz volt az ébredés, hallucináltam, kitéptem a csöveket magamból, érzékeltem minden körülöttem, de nem tudtam megszólalni, nagyon rossz érzés volt”.  Kb másfél hétig tartott ez az állapot, és hallotta, mikor az orvosok azt mondták: „ ha nem javul az állapota, lélegeztetőgépre teszik”! Erre ő, másnap felébredt. Igaz, az ujjával írt, így kommunikáltak. Pár nap elteltével hazajöhetett Magyarországra, és úgy érezte, gyors ütemben elindult a felépülés.

Ám korai volt az öröm, itthon öt nap alatt leépült, rosszul kapott levegőt, pánikrohamai voltak, ami sosem volt korábban, percenként úgy érezte, hogy meg akarják ölni! A kis intenzívre került, maszkos lélegeztetés kapott, ami szinte egész nap rajta volt. Nem tudta mire vélni a romló állapotát, de drámaivá fordult minden,  sorban leálltak a szervei: a veséje, a mája, a tüdeje, zavartan viselkedett, a nagy intenzívre került, lélegeztetőgépre. Mesterségesen altatták, közben vizesedni kezdett, és 30 kg-val lett nehezebb. A mellkas CT kimutatta a vizet, dializálni kezdték, a hasába több tűt szúrtak, hogy a felgyülemlett víz, távozni tudjon. Képtelen volt a beszédre, az írásra, a személyzet nem értette őt, ráadásul lelkileg nagyon rosszul tűrte a megpróbáltatásokat. Kérte, hogy a szeretteit engedjék be hozzá, de ezt a kérését elutasították. Utólag derült ki, hogy a Bécsben kapott gyógyszerek közül, nem mindegyiket kapta meg, illetve fellépett nála a szepszis, és ez együtt idézte elő, ezt a súlyos állapotot.

                                                            30% esély a túlélésre

Ebben a helyzetben még szó sem lehetett a fellélegezésről, hiszen ahogy Anna fogalmazott: „akkor még próbatétel hegyek álltak előttem”! A karácsonyt és a szilvesztert is egyedül töltötte, bár rengetegen felhívták telefonon, de nem tudott velük beszélni, és a szöveges üzenet küldésére is képtelen volt. Egy világító karácsonyfát kapott ajándékba. Nem túl stabil mentális állapotát csak tovább rontotta, mikor a mellette lévő ágyra hoztak be egy nagypapa korú férfit, akivel sokáig küzdöttek, de sajnos meghalt. Átélte a hullaszállítók fekete humorát, akik egymást ugratva megkérdezték: „nem kell a ruhája?” Na és fültanúja volt, mikor bedobták a „tepsibe”. Nyilván ők ebben a stílusban végzik a munkájukat, de Annának ez abban a helyzetben további rémületet okozott, és minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy esetleg ő is így végezheti. Voltak pillanatok, amikor úgy érezte, ez már annyira rossz, hogy ennél nem létezik rosszabb! Szerencsére egy professzor is sokat segített a gyógyulásban,emberként kezelte a lányt, és bár Anna nem tudott vele kezet fogni, de az ujjával reagált az érintésére. Kapott egy pszichológust is, aki különböző relaxációs technikával tengerpartra, családi nyaralásra vitte Annát, aki már képes volt mosolyogni, bár a hátán ott éktelenkedett egy óriási felfekvés. 40.000,- Ft-ért vásároltak egy felfekvés elleni matracot, amely megtette jótékony hatását.