Több városban éltek, ahol több kiállítás is született festményeikből, azonban a végső helyüket Alsóörsön, a Balaton mellett találták meg. Kedvenc időtöltésükről árulkodik az alsóörsi vasútállomás váró terme, amelyet egy freskóval gazdagítottak, hogy ne csak a csupasz falakat nézzék a várakozók. De ez még nem volt elég, megfestették a vasút történetét is. A festménysorozatot ajándékba adták a településnek, ahol állandó kiállításként bármikor megtekinthető  Alsóörs vasúti várótermében.

Többször előfordult, hogy egy autóval, két ecsettel elindultak a szabadba, és megbeszélés nélkül, elkezdtek festeni – egy vászonra. Olykor persze összekülönböznek a részleteken, de a vége mindig maradandó. A festési tevékenységük nem csak a vásznon valósul meg, a házukra egy kutyát festettek, mert mint mondták: egyelőre a sok utazás miatt nem tudnak vállalni egy négy lábút, majd ha „öregek” lesznek, és több időt töltenek balatoni házukban, akkor igen. A szobákban, a folyóson, de még a hálóban is a közös festményeik nemcsak díszítésként szolgálnak, de erősítik az összetartozásukat.

Nagy az egyetértés közöttük, a különbözőségek pedig nem mindig okoznak vitát vagy veszekedést. Gyöngyi nevetve mondja: „felébredek Péter gondolataira, arra, hogy hajnali 4-kor már mocorog, és azon gondolkodik, mivel töltik majd a napot, hova mennek festeni, milyen új helyeket tudnak felkeresni”. Az életen túli világot is máshogyan képzelik. Péter azt hiszi erről, hogy egy élete van minden embernek, Gyöngyi viszont úgy látja: egy másik dimenzióban, más körülmények között, de folytatódnia kell az életnek. Sokat beszélgetnek a festészetről, Gyöngyi előszeretettel tanulmányozza William Turner angol romantikus festő műveit, aki csodálatos akvarell tájképeket hagyott az utókorra. Péter a festők közül nagyra tartja Munkácsyt, ugyanakkor komornak, de Paal László is közel áll az ő művészi elképzeléseihez.

A befejező részben: “a boldogság éltet, a nevetés és az alkotás pláne…”