A szerelem élteti őket, nem számít, hogy elmúltak hatvanévesek. Együtt kerékpároznak, utaznak, és nem utolsósorban rengeteget festenek. Így is jellemzik magukat: „Egy kép, két ecset, négy szem, egy lélek”! Művésznevüket (PÉGYÖ) a keresztnevek rövidítéséből találták ki. Ugyan elmúltak hatvan évesek, de olyan szerelmesek, hogy sok húszéves megirigyelhetné őket. Nem volt zökkenőmentes a boldogságukhoz vezető út, hiszen ahogy fogalmaznak:„az elmúlt első ötven évünkben nem tudtunk egymásról, de a második ötven évünket, csak egymással akarjuk tölteni” Rácz Gyöngyi és Kancsár Péter külön utakon járt, egy közös azért volt bennük: mindketten szerettek festeni és az azonos alkotói tevékenység összehozta őket egy festőtáborban. Péter így emlékszik vissza az els? találkozásra:”Tíz évvel ezelőtt történt, de előttem van minden mozzanata. A táborban már javában festettünk, mikor megérkezett Gyöngyi egy öreg autóval, és azért figyeltem fel rá, mert olyan jóíz?eket nevetett, hogy zengett tőle a környék. Aztán persze elkezdtünk beszélgetni, és hihetetlen vonzalmat éreztem iránta. A tábor végén megbeszéltük, hogy a későbbiekben is találkozunk. Mondtam ezt annak ellenére, hogy akkor én még a fővárosban éltem, a feleségemmel”…

Eleinte még csak telefonon beszéltek, később már találkoztak is… egy év telt el így, közben hezitáltak, vívódtak, és keresték a „hogyan tovább-ra a választ”  A barátok különböző módon reagáltak kettőjük kapcsolatára, Péter szerint volt, aki azt mondta: öreg korodra hülyülsz meg? (ekkor 59 éves volt) Volt, aki tartózkodott és elhatárolódott, és olyan is, aki azt a tanácsolta: állítsák vissza  a házasságukat, ám egy svéd barát csak  ennyit mondott: „Péter!  egy életed van, abban kell boldognak lenni!” Gyöngyi ugyan független volt, már korábban elvált, és bár az eszével le akarta beszélni magát a kapcsolatról, ám a találkozások alkalmával az érzelmek felülkerekedtek. „Egész más volt ebben a korban megélni a szerelmet, talán jobban értékeli az ember a mély érzéseket, bölcsebbé válik és az élet ajándékaként fogtam fel. Az persze zavart, hogy eleinte Péter úgy szökött el hozzám, de legyőzhetetlen és felemelő volt azaz érzés, amikor találkoztunk, megszűnt körülöttünk a világ. Arra is volt példa, hogy egy nap kétszer is meglátogatott a fővárosból, pedig vidéken éltem”

A következő részben: „Miközben csókolóztunk, bezártak minket a múzeumba”